NAGYBÖJT, HÚSVÉT

NAGYBÖJT, HÚSVÉT

A nagyböjt a keresztény egyházban a húsvéti előkészület ideje. Hamvazószerdától húsvétvasárnapig tart, utolsó hete a nagyhét. Az ezt megelőző hetet többfelé virághétnek hívják, mely a virágvasárnappal zárul.

A kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, ezen a napon ünnepeljük Krisztus feltámadását.

Húsvét mozgóünnep, melynek időpontját 325-ben a niceai zsinat alkalmával a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnapban rögzítették. Így húsvét mindig március 22. és április 25.-e közé esik. Az egyházi év többi mozgóünnepének is a középpontja, hiszen húsvétvasárnaptól számoljuk visszafelé farsangvasárnapot és húsvétot követi ötven nappal pünkösd.

A böjt első napja hamvazószerda, más néven böjtfogadószerda, szárazszerda, aszalószerda. Elnevezése az erre a napra eső hamvazkodás szokására utal. A templomban a mise után az elmúlt évi szentelt barka hamuját a pap megszenteli, és ezzel a hamuval keresztet rajzol a hívek homlokára ezekkel a szavakkal: „Emlékezzél ember, porból vétettünk, porrá leszünk!” A hamuszórás, a hamuhintés a bűnbánat ősi jelképe, a néphagyományban pedig gyógyító erőt tulajdonítottak neki.

Nagyböjt idejére mindig szigorú szabályok és tiltások vonatkoztak. Tilos volt a lakodalom, a bálok, hangos mulatságok megtartása. A nagyböjti bűnbánati időben gyóntak, áldoztak az emberek, igyekeztek haragosaikkal megbékélni, a lányok, fiatalasszonyok a cifra ruhákat egyszerűbb, sötétebb színű darabokra cserélték. A hívő katolikusok nem ettek húst, zsíros ételeket, sokáig még a tojás és tej fogyasztása is tilos volt. Jellegzetes böjti étel a cibereleves.

Böjti játékok:

A szórakozási, mulatási tilalmak ellenére nagyböjt időszakának néphagyománya igen gazdag. Jellegzetes szokások, játékok alakultak ki, melyek az ifjúság böjti vasárnapjait hivatottak színesíteni.

A legismertebb böjti játék a leányok karikázója, melyre nem vonatkozott a tánctilalom. Rendkívül régi, archaikus tánctípus, melynek kísérete nem hangszeres zene, hanem egyszólamú ének, és elnevezése szerint mindig zárt kör alakban táncolták. Elsősorban a palóc vidéken, a Dél-Dunántúlon és a Duna alsó szakaszán volt jellemző. A szinalázás is jellemző böjti játék, melyben szintén kör alakban, énekszóra táncoltak, de ebben legények és leányok vegyesen. A kör közepén mindig egy pár táncolt, és a „szállj már ki!”szövegnél cseréltek. Az ulicskázás, vagy hajujvárazás nevű böjti játékban- mely a nagylányok és kislányok közös játéka volt-, az egykori avatórítus él tovább. A pilikézés Komárom környékén volt kedvelt leányjáték. A nagyobb lányok három kisebb, guggoló társuk körül vonultak énekelve, kanyarogva.

A kapus játékok is népszerű böjti vasárnapi elfoglaltságnak számítottak. A leányok –néhol a legények is- láncban haladva, kapuzva, énekelve vonultak végig a falun.

A táncos, énekes szokások mellett ügyességi népi játékok is tarkították a szigorú böjti időszakot. Ilyenek voltak például a mancsozás, a sajbózás, a kása, a csülközés, a kutyasutu, a csöntörözés, vagy a labdázás.

Virágvasárnap:

Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékünnepe a húsvétot megelőző virágvasárnap, azaz Dominicca palmarum, vagyis pálma vasárnap. A szentelt pálmát nálunk a szentelt barka helyettesíti. A barkát a pap a nagymise előtt szenteli meg, majd kiosztja a hívek között. A barkaszentelés egyházi eredetű szokás, viszont a néphiedelem a szentelt barkát egészség- és termékenységvarázsló, rontástól távoltartó tulajdonságokkal is felruházta. Felhasználták gyógyításra, mennydörgés és villámcsapás elhárítására, földbe tűzve féregűzésre. Volt, ahol a gazdasszony megszámolta, hogy hány szem van a barkaágon, mert úgy gondolta, hogy annyi kislibája lesz majd a tavaszon. Sokfelé nem volt szabad bevinni a házba, mert „elszaporodnának a legyek és a bolhák”, vagy „nem lesz fias a tyúk alatt a tojás”. Ahol be lehetett vinni, ott pedig a szentkép vagy a gerenda alján tartották nagy becsben, s a következő év hamvazószerdáján ennek hamujával hamvazkodtak.

A kiszehajtás és a villőzés jellegzetes virágvasárnapi leányszokások. A kiszehajtás a palóc vidékeken, míg a villőzés a Nyitra megyei Zoboralján volt leginkább ismeretes szokás.

A kisze- kiszőce, kicevice, kice, banya- többnyire egy menyecskének öltöztetett szalmabáb, mely a tél, a böjt, a betegségek megszemélyesítője.

A kiszehajtást a virágvasárnap délutáni litánia után kezdték el. Elől mentek az eladósorban lévő lányok, hátul a legkisebbek. Énekszóval hordozták végig a falun a bábut- kiénekelve azokat, akik nem kölcsönöztek ruhadarabot a kisze felöltöztetéséhez-, majd a falu határában levetkőztették és a vízbe vetették, vagy elégették. Ha vízbe vetették, akkor minden lány egy-egy szalmacsomót dobott utána, s akinek a szalmacsomója elúszott, az még abban az esztendőben várhatóan férjhez ment. Van, ahol a benedvesített szalmacsomóval az arcukat dörgölték meg szeplők ellen. A kiszi szó egy jellegzetes böjti étel neve is. A bábu elkészítését, annak felöltöztetését, de a bábu hordozását is több hiedelem kísérte.

Zoborvidék jellegzetes virágvasárnapi szokása a villőzés. Volt, ahol a kiszehajtás után a leányok a villőnek nevezett feldíszített fűzfaágakkal sorra járták a házakat, és volt, ahol a reggeli mise után kezdték el a villőzést.

Nagyhét:

A nagyböjt utolsó hete, mely virágvasárnaptól húsvétvasárnapig tart. Jeles napjai a nagycsütörtök, a nagypéntek és a nagyszombat.

Nagycsütörtökön-, más néven zöldcsütörtökön- a „harangok Rómába mennek”, vagyis megszűnik a harangozás, és nagyszombatig nem is szólalnak meg. Ezekben a napokban a szertartásra kerepeléssel történt a „hívogatás”, ilyenkor gyerekcsapatok szaladtak végig a falun. A lábmosás szokása évszázadokig szerepelt az egyházi szertartásokban, az volt a célja, hogy alázatra nevelje a hatalmasokat. A gonoszűzéssel összefonódó szokás a pilátusverés, pilátuségetés. Ilyenkor a gyermekek a templomban nagy lármát csaptak, verték a padokat, a legények pedig este a határban nagy tüzet raktak, és elégették a Pilátust jelképező szalmabábut. A zöldcsütörtök elnevezés arra vonatkozik, hogy ilyenkor a jó termés reményében zöld ételeket, spenótot, sóskát csalánt kellett enni.

Nagypéntek Jézus kereszthalálának emléknapja. A legnagyobb gyásznap és a legszigorúbb böjti nap. Ezen a napon a legtöbb templomban rendeznek passiójátékokat, melynek előadása a szenvedéstörténet felidézését, újbóli átélését szolgálja. A kálváriajárás és a szent sír körüli virrasztás- mely valamikor céhes kiváltság volt- a nagypénteki ájtatosság fontos része. A nagypénteki hajnali víznek különösen nagy betegségelhárító, tisztító erőt tulajdonítottak, ezért nevezték sokfelé aranyosvíznek, aranyvíznek is. Azt gondolták, hogy aki nagypénteken napfelkelte előtt megfürdik, vagy megmosdik, azon nem fog a betegség. Sok helyen még az állatokat is megfürösztötték, vagy megitatták vele. Ez a nap általános munkatilalmi nap volt, nem volt szabad állattartással, földműveléssel kapcsolatos munkát végezni, tüzet szítani, kenyeret sütni, mosni, fonni, szőni.

Nagyszombaton véget ér a negyven napos böjt. Jellegzetes szertartása a tűzszentelés. A katolikus egyház szerint a gyertya a feltámadó Krisztus jelképe, s ezt a gyertyát a megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg a nagyszombati szertartás alatt. A szentelt tűz parazsából a szántóföldre és a szőlőbe is vittek. A nagyszombati féregűzés a nagyhétre eső nagytakarítással, a test és a lélek megtisztulásával, a természet megújulásával összefüggő szokás volt. Amikor először megszólaltak a harangok, akkor a gazdasszony körbesöpörte a házát, hogy „ne menjen fel rá a kígyó és a béka”, és hogy elűzze a ház körül ólálkodó boszorkányokat.

Húsvétvasárnap:

Krisztus feltámadásának örömünnepe, a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe. Véget ér a nagyböjt, és ezzel együtt a böjti tilalmak is érvényüket veszítik. Innentől kezdve ismét lehetett táncolni, bálokat, mulatságokat rendezni. Mint minden nagy ünnephez, húsvétvasárnaphoz is általános munkatilalom kapcsolódott. Hiedelmei közül a legfontosabb szerepe a víznek volt. Bukovinában, aki hamarabb merített vizet, az lett a legszerencsésebb, Moldvában a keresztútra öntöttek vizet jégeső ellen, máshol pedig a mosdóvízbe tettek piros tojást, hogy egészségesek legyenek.

Az ételszentelés szokása igen régi eredetű. A katolikus hívők a húsvéti sonkát, tojást, kalácsot, bort a templomba viszik megszenteltetni. A tojás az élet, az újjászületés jelképe, tehát a feltámadó Krisztus jelképe is. A megszentelt húsvéti ételek a mértéktelenség kísértésétől óvták meg a híveket, míg a szentelt ételek maradékait mágikus célokra használták fel. A sonka csontját kiakasztották a gyümölcsfára, hogy sokat teremjen, a morzsákat a tyúkoknak szórták, hogy sokat tojjanak.

A tavaszi vetések mágikus védelme, a határjelek megújítása és a források mágikus megtisztítása volt a célja a húsvéti határjárás szokásának. A falu határában közös imádság során kérték Krisztust, hogy óvja meg a vetést a jégtől, forgószéltől, hőségtől, árvíztől és minden természeti katasztrófától.

A zöldágjárás a tavaszt, a természet megújulását szimbolizáló énekes, kapuzó játék. A falu egyik végétől a másikig zöld ággal a kezükben, kézen fogva, egymásnak kaput tartva, a kapu alatt átbújva vonultak végig az utcákon. Helyenként olyan nagy méretű zöld ágat, kaput készítettek, ami az úttest egyik oldaláról átért a másikra.

Húsvéthétfő:

A régiek vízbevető, vízbehányó hétfőnek is nevezték, egyrészt a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hitre, másrészt pedig a húsvéti locsolás szokásának módjára utalva ezzel.

Eredete arra a legendára vezethető vissza, miszerint a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírével érkező asszonyokat. A ma ismert locsolóversek egy része régies, mágikus jellegű, más része pedig népies, félnépi alkotások. Részint az ünnepről, részint a locsolásról, mint termékenységvarázsló szokásról szólnak, részint pedig a locsolásért járó jutalomra, a piros tojásra emlékeztetik a háziakat. Sokfelé csak az első világháború után jött divatba. A locsolással egyenértékű szokás volt a vesszőzés főleg a Dunántúl egyes vidékein. A legények egy vesszőből font sibával, azaz korbáccsal megcsapkodták a lányokat, akik ezért cserébe a sibára szalagot kötöttek, és borral kínálták a legényeket. A locsolás és a vesszőzés jutalma az egész magyar nyelvterületen a piros tojás, vagy hímes tojás volt, amely egy nagyon ősi termékenységszimbólum. Leggyakrabban hagymalevéllel festették, de a különböző színek és árnyalatok eléréséhez használtak vadalma héját, diót, bürköt, lencsét. Díszíteni lehetett viaszolással, vagy karcolással, de az ügyesebb kovácsmesterek a tojás patkolásával is megbirkóztak. A húsvéti tojásjátékok-, mint például a tojásdobálás vagy a kókányozás- országszerte közismertek és közkedveltek voltak.

Fehérvasárnap:

Fehérvasárnap, vagy más néven mátkáló vasárnap ideje a húsvétot követő első vasárnap és egyben a húsvéti ünnepkör zárónapja.

Jellegzetes szokása a komálás, mátkálás, vagyis a fiatalok szertartásos barátságkötése, amit hagyományosan komatálcserével pecsételtek meg. A komatálon többnyire hímes tojás, kalács, sütemény, bor és gyümölcs volt, melyet a nagyobb lányok a kisebbekkel küldtek el választott barátnőjüknek.